Sziasztok! Megérkezett a 8. fejezet, ami jóval hosszabb lett az eddig megszokottnál. (Máskor word-ben 2-3 oldal, most pedig 5 oldalas lett.) Azt hiszem eddig ebben a fejezetben kerül a legközelebb egymáshoz Damon és Elena, és szerintem ez a fejezet a legérzelmesebb is. (Bár ez együtt jár azzal, hogy a legdelenásabb de mindegy :D )Szóval ez már kizárólag a Delenásoknak ajánlot! :DJó olvasgatást, és legyetek szívesen kommentelni : )UI: Figyeljetek a szemszögváltásokra !
Elena szemszög
Úgy döntöttem, a maradék órámat nem tanakodással fogom tölteni, hanem akkor hasznosabban. Végül is még sosem voltam Jacksonville-ben, sosem láttam ezt a helyet, akkor már elindulok egy kis városnézős sétára. Mikor kiléptem az ajtón, a délután forró levegője csapott meg. Próbáltam végig az árnyékos helyeken közlekedni, mert anélkül nem sokáig bírtam volna. A város rendkívül gyönyörű volt. Megláttam egy nagyon szép, árnyékos parkot a házak mögött, ahol érdekes módon alig-alig akadt néhány sétálgató ember. Kinéztem magamnak egy árnyékos helyet, ahol megpihenhetek egy kicsit, de ekkor valaki megszólalt mögöttem:
- Helló szépségem! – szólított meg, és erre még vagy három ember nevetni kezdett. Gyorsan hátrafordultam, hogy megnézzem kik azok, reménykedtem hogy nem nekem szólnak, de ebben nem bízhattam túlzottan, mivel a parkban egyedül én voltam. Némán végigfürkésztem az embereket, és rettentően megijedtem mikor az egyik kezében egy kést láttam meg.
- Nyugi! Nem kell félni … - és újabb nevetések. Hirtelen elkezdtek felém közeledni, mire én annyira megijedtem hogy azt sem tudtam, mit tehetnék. Segítségért kezdtem ordibálni, mert elfutni már nem volt időm. Ekkor az a pasas, aki a kést is tartotta, még közelebb lépett hozzám, majd megragadta a kezem, és magához ölelt. Közben a csapat többi tagja tovább nevetett, én pedig rángatóztam, ordibáltam ahogy csak tudtam.
Damon szemszög
Beszálltam az autóba, és elindultam az állítólagos legjobb alkalmi ruhabolt felé. Szerettem volna kiválasztani a legszebb ruhát . A bolt csupa giccses volt, de ha már ilyen híres, csak lesz benne egy normális ruha is. Már vagy fél órája a ruhákat nézegettem (ami nem rám vall) közben pedig a mögöttem beszélgető nőket hallgattam. Rólam beszéltek: a két árus azon kezdett veszekedni hogy melyikük jöjjön ide segíteni nekem. Végül megegyeztek: az egyikük segít, a másiknál pedig kifizetem. Mikor odaért az egyik nő, ejtett egy mű mosolyt majd elkezdte a szokásos szöveget.
- Miben segíthetek? A barátnőjének lesz?
- Köszönöm boldogulok. Hát, igen neki. – mondtam. A nő elkezdett giccses, szerintem ocsmány estélyiket mutogatni, hiába mondtam hogy boldogulok..
- Köszönöm ezek nem tetszenek. Tiszta giccs az egész. – mondtam, majd láttam hogy a nő grimaszolt egyet, és feladta. Mérgesen odament a másik árushoz, és elkezdett szidni. De legalább rátaláltam a megfelelő ruhára. Hosszú, tört fehér színű, és szerintem tökéletesen illik Elenához. Odasétáltam az árusokhoz, és megigéztem őket. Minek fizessek, ha van rá más megoldás is. Elindultam hazafelé, mikor meghallottam egy ismerős kiabálást. Elenáé az! Gyorsan befordultam a legközelebbi úton, és ott hagytam a kocsit. Most rendkívül örültem a vámpírhallásnak.
Elena szemszög
- Tudod, arra az esetre hoztam ezt a kést, ha nem fognád be most azonnal! – kiabált rám ingerültem, és a csuklómon végighúzta a kés élét. A fájdalomtól hirtelen felordítottam, és már sírtam is. Rettenetesen féltem. Abbahagytam a kapálózást, mert már azt gondoltam teljesen felesleges, bármit is tennék. Már a csapat összes tagja megfogott, és elkezdtek rángatni valahová. A félelemtől, és a fájdalomtól már alig voltam eszméletemnél. Ekkor egy ismerős hang szólalt meg fenyegetően a csapat mögül:
- Én nem tenném! – mondta az ismerős hang fenyegetően. Már-már azt hittem képzelődőm, de ekkor a csapat is hátranézett, engem pedig már csak az az ember fogott, akinél a kés is volt, és ezt most fenyegetően elém tartotta.
Próbáltam megpillantani a megmentőmet, de egy darabig semmit sem láttam a csapat töbi tagja miatt. Bár tudtam ki jött el értem: Damon!
- Tűnj már el innen szépfiú!- zólította meg a férfi, aki engem is fogott.
Erre Damon valóban eltűnt, és a többiek el is hitték, hogy sikerült elijeszteni, de én tudtam hogy még itt van, tudtam hogy nem engedi hogy bajom essen. Egyszer csak valaki fütyült a fa tetejéről, mire a csapat nem értette mire vélni a dolgot, én pedig a megkönnyebbüléstől elmosolyodtam. Ezt észrevette az a férfi is, aki engem is fogott, erre a kezét a nyakamhoz szorította, és alig kaptam levegőt.
- Hol van? – ordítottak rám ingerülten.
- Itt vagyok! – szólt közbe Damon, mire mindannyian hátrafordultak. – Most meg itt! – mondta újra, most a másik oldalról, és mikor a csapat is észhez tért Damon irányába fordultak.
- Mi a fene? – hallottam az egyik férfi suttogását, mire Damon vámpírsebességgel befurakodott a csapat közé, úgy hogy nekik fél percig tartott mire észrevették, hogy ott van közöttük. Megveregette az egyikőjük vállát, és hirtelen akkorát lökött rajta hogy az a több méterre levő fának csapódott. Ezt szintén megtette a maradék két férfival is, kivéve azzal, aki engem is fogva tartott.
- Hiába, a szép fiúk is lehetnek erősek! – mondta arrogánsan, majd a kést tartó férfihoz szólt.
- Te pedig engedd csak el! – szólt rá, mire a férfi még erősebben szorított meg.
- Azt mondtam engedd el! – ordított rá Damon, és óvatosan kirángatott a férfi karjaiból, majd maga mögé állított.
- A késsel pedig nem az ártatlanokat kellene ijesztgetni, hanem saját magát! – mondta Damon ingerülten, majd a férfi hasába vágta a kést.
Utána hozzám fordult, a karjaiba vett és elindult az autója felé. Én a gyengeségtől, a fájdalomtól, és legfőképp a sokktól megszólalni sem tudtam volna, nemhogy ellenkezni! Így hát engedtem Damonnak hogy cipeljen, majd amikor megkérdezte hogy jól vagyok-e, nem volt erőm válaszolni, és elaludtam, vagy elájultam. Magam sem tudom.
Következőnek már a házba tértem magamhoz, hideg vizes zsebkendőkkel a homlokomon. Lassan sikerült kinyitnom a szemem, mire Damon aggódó arcát láttam meg
- Szia! – mondta megkönnyebbülten.
- Köszönöm – suttogtam neki, mert egyenlőre nem volt erőm rendesen beszélni.
Néhány percre visszacsuktam a szemem, és próbáltam összeszedni az erőmet. Damon felállt és kisétált a konyhába,én pedig gyorsan megnéztem a rettenetesen fájó csuklómat. Mikor megláttam a sok vért, hirtelen rosszul lettem, de gyorsan leküzdöttem, és én is kimentem a konyhába hogy kerressek valamilyen kötszert. Damon is meglátta a kezem, bár gondolom eddig is érezte. Megkerestem a kötszert, és visszasétáltam a nappaliba. Elkezdtem bontogatni a kötszert, mire Damon is visszajött a szobába.
- Had segítsek – szólt határozottan, és mellém ült. Igazából nem várt választ, hanem a kezébe vette a kötszert, és egy nagy darabot csavart belőle. Mikor ránézett a kezemre, hirtelen elváltozott az arca, és megjelentek az erek rajta. Nem ijedtem meg, csak néztem az arcát, vártam hogy mi fog történni. Damon tovább nézte a kezem, és lassan közeledni kezdett felé, de ekkor pár centire a csuklómtól megállt, és visszahajolt, majd megvárta míg visszaváltozik az arca.
- Damon meg tudom csinálni. Be tudom kötözni a kezem, neked nem …. – kezdtem mondani
- Nem! Jól vagyok! nyugi. – vágott bele a mondatomba és bekötötte a kezem.
Egy darabig némán ültünk egymás mellett, de Damon hirtelen megtörte a csendet:
- Elena, miért mentél a parkba?
- Sajnálom. Csak unatkoztam és el akartam menni várost nézni.
- Megerőszakoltak volna. Sőt akár meg is ölhettek volna – mondta ingerülten
- Tudom, sajnálom. – mondtam, mire legördült egy könnycsepp az arcomon. – Köszönöm! – mondtam hálásan Damonnak. Ha ő nincs ott, akkor nem tudom mi lenne velem. Damon rám nézett, úgy láttam már nem olyan ideges.
- Nekem most el kell mennem. Mindjárt jövök. Ne menj sehová! – mondta és már sétált is kifelé.
- Rendben.
Damon szemszög
Most akartam a legkevésbé magára hagyni Elenát, de muszáj volt. Még nem mentem el Bonnie ismerőséhez, a karkötő miatt. Az unokanővérének van egy ékszerboltja, itt Jacksonville-ben, és neki küldte el az ékszert. Hamar odaértem a bolthoz, még öt perc sem telt el, főleg az én sebességemben.
- Helló! – köszöntem be a boltba
- Üdv. Damon Salvatore? – kérdezte a nő.
- Igen. A karkötőért jöttem.
- Rendben. Tessék, ezt küldte Bonnie. – és odaadott egy kis dobozkát
- Köszönöm!
- Ja, és itt a levél is, amit neked küldött Bonnie.
- Oh, rendben . Viszlát – köszöntem és már autóztam is vissza. Mikor megérkeztem kivettem a hátsó ülésről az estélyit is, mivel az előbb nem volt rá alkalmam. Vámpírosan belopakodtam a szobámba, kipakoltam és visszamentem Elenához.
- Lassan készülődnünk kell – szóltam Elenának,mire ő ijedten kapta fel a fejét a tv-ről. Visszamentem a szobámba, hogy elolvassam Bonnie levelét.
„Szia Damon! Gondolom megkaptad a karkötőt. Fontos tudnod, hogy a karkötőbe van egy boszorkányvarázslat. Féltem Elenát a mostani veszélyek miatt, ezért a karkötőre raktam egy olyan varázslatot, aminek segítségével megérzem ha Elenának valami baja van. Az ékszerben van egy különleges kristály, amibe mindig belekerül Elena energiája. És ha veszélyben érzi magát, ezek az energiák is mások, és ezt megérzem én. A lényeg, hogy mindig viselje ezt a karkötőt. Nekem is van egy olyan, és ha én is hordom tudni, fogom mikor van veszélyben.
Bonnie „
Elena szemszög
Hirtelen megijesztett Damon. Eddig fel sem tűnt hogy itthon van. Öt óra volt, és elindultam a lépcsőn felfelé,közben pedig kiabáltam hogy gyorsan lezuhanyozok. Nagyon jól esett a forró víz, de lejött a kötés a kezemről. Gyorsan magamra csavartam a törülközőmet, és elindultam az ajtóhoz, hogy lemenjek a konyhába kötszerért. Mikor kinyitottam a szoba ajtaját, Damon állt előtte.
- Hát te meg? – kérdeztem meglepődve
- Csak felhoztam ezt, és ezt. – nyújtotta át előbb a kötszert, majd egy vállfás zacskót.
- Köszönöm – néztem rá, majd vissza a zacskóra, amiben feltehetőleg egy ruha volt.
- Remélem tetszik – mosolygott rám, majd bement a szobájába készülődni. Újra bekötöztem a kezem, és elkezdtem kicsomagolni a ruhát. Amit láttam teljesen letaglózott. Egy gyönyörű estélyi, és egy hozzá illő magas sarkú. Te jó isten! Minek kell nekem egy ilyen ruhát felvennem! Hová visz Damon!? Gyorsan felvettem a ruhát, közben tovább gyönyörködtem benne; kifésültem, majd lógóshoz hasonlóan hátratűztem a hajam, végül pedig felvettem a magas sarkút. Felvettem hozzá egy ezüst színű nyakláncot, a szokásos verbénás helyett, mert az nagyon nem illet volna a ruhához, és Jacksonville-ben nem hiszem hogy vannak vámpírok. Lesiettem a lépcsőn, ahol Damon már várt rám.
- Gyönyörű vagy! – mondta kedvesen, én pedig megköszöntem.
- Indulhatunk Gilbert kisasszony ? – kérdezte kedvesen, de mégis humorral a hangjában.
- Természetesen, Mr. Salvatore! – szálltam be én is a játékba.
Damon udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, majd ő i beszállt, és beindította az autót.
- Hová megyünk? – kérdeztem kíváncsiskodva
- Majd meglátod! – mondta, és féloldalasan rám mosolygott.
Az út Damon tempójával 20 perces volt, majd megálltunk egy luxusbálhoz hasonló helyen. Az ajtóban jegyeket szedtek, gyönyörű kivilágítás volt, és szebbnél-szebb párok sétáltak be a kidíszített ajtón.
- Damon én… - kezdtem a tiltakozást, de Damon mintha meg sem hallotta volna kiszállt a volán mögül, odasétált hozzám, és udvariasan ’kivezetett’ az autóból. Odasétáltunk a férfihoz, aki intézte a jegyeket. Damonon meglepődtem mert most nem igézett senkit, hanem tisztességesen elintézte a belépőket.
- Elena, boldog tizennyolcadik születésnapot! – mondta kedvesen, én pedig csak bámultam rá. Teljes mértékben kiment a fejemből hogy ma van a szülinapom.
- Köszönöm, Damon, - mondtam neki mosolyogva , mire ő a zsebébe kezdett kotorászni, és elővett két kis ékszeres dobozt.
- Először is kezdjük Bonnie ajándékával – mondta, majd átadta nekem a dobozt. Egy nagyon aranyos karkötő volt benne, és mellé egy kis cetli:
„ Ajándék a legjobb barátnőmnek. Fogadd sok szeretettel, és viseld mindig! :)
Boldog 18 szülinapot! – B „
Mikor elolvastam elmosolyodtam, majd ránéztem Damonra.
- Itt pedig az én ajándékom – adta át a másik dobozkát, mire én ránéztem a ruhámra, mivel gondoltam Damon ajándéka a ruha.
- Igen, igen. Azon kívül – mosolyodott el.
Ebben a kis dobozkában pedig egy lélegzetelállítóan gyönyörű fülbevaló volt.
- Ez gyönyörű, de Damon nem fogadhatom el… - mondtam tiltakozóképp
- Elena! Ez egy ajándék. Csak annyit kell mondanod hogy köszönöm, és meg van oldva! – szólt rá Damon
- Köszönöm – adtam fel a tiltakozást, és elmosolyodtam .
- Tudod ennek a fülbevalónak nagyon nagy eszmei értéke van a számomra. Még akkor vettem meg mikor ember voltam. – mondta egy kicsit elgondolkodva.
- Katherine-nek?
A kérdésemre Damon csak rám nézett, és úgy láttam ezt a részét nem akarta elmondani, de egy perc után, lassan bólintott egyet.
- Damon, nyugodtan beszélhetsz róla! Nem zavar…
- Akkoriban még jó volt a kapcsolatom az apámmal, és Stefannal is. Pedig már akkor is szerette mindkettőnk Katherine-t. Mégis olyanok voltunk, mint a legjobb barátok. Szerettem ember lenni. Amíg nem volt Katherine, Stefan és én tökéletes, minta testvérek voltunk. – nagyon meglepődtem Damonon. Azt hiszem most hallom először úgy beszélni, hogy igazán őszinte. Az egész életében csak álca az amit csinál, mindvégig egy maszkba bújva éli az örökkévalóságot. Senki nem is sejti, hogy Damon milyen emberi.
- Neked mondok először ilyen dolgokat, Elena. – mondta, mintha olvasni tudna a gondolataimban – De mindegy, hagyjuk is ezt. – szólt hirtelen zavartan Damon. Gondolom mikor belegondolt a múltba, amikor a fülbevalót is vette, most az miatt törtek fel benne ilyen emlékek.
- Hiányzik Stefan – csúszott ki a számon, az, ami már olyan rég óta nyomja a lelkemet
- Tudom. Hidd el, nekem is furcsa ez, ami most van. – mondta csendesen, és nekem legördült egy könnycsepp az arcomon.
- Jöjjenek, táncoljanak egyet! Már mindenki táncol, magukat kivéve. – szólt egy ismeretlen hang, mire gyorsan felkaptam a fejem. Egy pincér volt az.
- Akarsz táncolni? – kérdezte tőlem Damon, mire én bólintottam egyet.
Kisétáltunk a sok ember közé, majd elkezdődött egy lassú zene. Damon megfogta a derekam, én pedig a nyakánál karoltam át. Nem bírtam már tovább, és a könnycseppek egyre gyorsabban gördültek végig az arcomon, végül mint a záporeső, kezdtek hullani. Bármennyire sem erre az alkalomra illett , képtelen voltam abbahagyni. Hiányzott Stefan, de jól esett hogy Damon és Bonnie gondoltak rám, hogy Damon elhozott egy rettenetesen drága helyre, hogy megünnepeljük a szülinapomat, annak ellenére hogy tudja, én örültem volna akkor is, ha nem visz el sehová. Damon elengedte a derekamat, ránézett az arcomra, ami már csurom víz volt a könnycseppektől. A kezével végigsimított az arcomon, mintha a könnyet akarná letörölni, majd nyomott egy puszit a homlokomra.
- Elena! Holnap beszélünk Bonnie-val, hogy mire jutott Rachel-el. Együtt kitervelünk valamit, és amint lesz lehetőségünk visszautazni Mystic Falls-ba úgy, hogy Klaust sikerüljön elkerülnünk, az lesz az első, hogy kiszabadítjuk Stefant! Ebben biztos lehetsz” – mondta határozottan, majd nyomott egy lágy puszit a homlokomra. Újra átkarolta a derekamat, én pedig a vállára dőlve tovább pityeregtem. Boldog voltam, hogy Damon reakciója ez volt a Stefan ügyre, örültem hogy ma nekem mondta el először a valódi érzéseit, nem bántam hogy vele jöttem el Jacksonville-be, de közben a lelkem egy része szörnyen szorított, hogy mi lehet Stefannal. Erősen lehunytam a szemem. „Nyugodj meg Stefan! Elmegyünk érted, és kihozunk onnan” gondoltam, mintha így el tudnám juttatni Stefannak ezt az üzenetet, pedig csak magamat nyugtatgattam. Damon ma megmentette az életemet, és ezt bármikor képes lenne újra megtenni. Ha engem megtud, téged is meg fog tudni, Stefan!
